Bevezetés
Őszinte leszek. Már elmúltam 34 éves is, két főiskolai diploma birtokában, világlátott emberként rendkívül keveset tudtam a székelyekről, a Székelyföldről, a székelységről. Aztán 2007-ben a sors úgy hozta, hogy munkám révén családommal együtt Szovátára költöztem, a történelmi Székelyföld kellős közepére. Aki már volt hasonló helyzetben – ti. távolra kerülve megszokott környezetétől egy másik országban települt le – az tudja, a boldoguláshoz nem elegendő, hogy az ember a munkájában sikeres, de természetes vágya az is, hogy társas lény révén mielőbb része tudjon lenni annak a világnak, ahova bekerült. Családos emberként őszintén azt gondoltam, hogy nem egyszerűen dolgozni és lakni jöttem Szovátára, de élni és boldogulni is. Ahogyan nyilván feleségem, fiam és lányom számára is fontos volt az, hogy ne idegenként, hanem elfogadott és befogadott közösségi tagként éljük életünket a Görgényi-havasok lábánál, a világhírű, gyógyhatású Medve-tó partján, ebben a csodálatos környezetben.
Az elmúlt két évben döntően sikerült ledolgoznom tudásbéli deficitemet, és nagyon sokat tudtam meg a székelyekről. Talán nem túlzás, ha azt mondom, befogadtak, persze a maguk módján, mert a székelyek mindent a világon a maguk módján csinálnak. Sokat olvastam róluk, tőlük, kirándultunk a családdal, kerestük a székely világnak minden érzékelhető és/vagy megérthető rezdülését, megnyilvánulását. Mára barátságok, jó szomszédi viszonyok kötnek bennünket az itt élőkhöz, a székelyekhez. Akik bizony – ellentétben a székely-viccek sztereotip figurájával – egyáltalán nem szűkszavúak, nem mogorvák, nem maguknak valók, hanem nagyon különös, máshoz nem hasonlítható magyarul beszélő, magyar kultúrájú, de mégis mindentől, mindenkitől független önálló nép. Talán furcsán hangzik, de szubjektív értékítéletem alapján a székelyekre vonatkozóan a legtalálóbb jelzőm: a szabadok.
Mára megszerettem ezt a földet, az itt élő embereket. Persze örökké kívülálló maradok egy kicsit, de ez arra mindenképpen jó, hogy tudom őket egy kicsit „kívülről” szemlélni, látni esendőségüket, gyengeségeiket, és persze erejüket, kitartásukat és makacsságukat, amely révén az elmúlt évszázadok viharaiban is megőrizték saját arcukat, kultúrájukat, együvé-tartozásukat a földdel, ahol élnek, a természettel, őseik örökségével.
„Élő népe van, mely munkával és erkölcsi érzék
örökségével keresi a boldogulás útját: és álmai vannak,
amelyek nem a zsiványoké, hanem a jövendőé.”
(Tamási Áron)
Mit nevezünk Székelyföldnek?
Ahhoz, hogy ezen dolgozat végére minden kétséget kizáróan igazolni tudjam, hogy a Székelyföld bizony minden értelemben igazi régió, ahhoz le kell tudnunk határolni magát a territóriumot, ahol definiálható a Székelyföld. És bár én a székelyekre jellemző makacssággal állítom már-már megrögzötten, hogy nincs jobb példája a Kárpát-medencében a régiónak (mint tudományos alapfogalomnak), mégis rögtön az első lépésnél magyarázkodni kényszerülök.
A történelem során mindvégig megosztotta a tudósokat, néprajzosokat, politikusokat, hogy mit is nevezünk Székelyföldnek, és mára több ezer oldalnyi tudományos munka, térkép és egyéb vonatkozó dokumentum birtokában is okoz fejtörést a Székelyföld meghatározása. Ezzel együtt is a Székelyföld – minden nehezítő körülmény dacára – meghatározható földrajzi egységként, de fontos látni, hogy a Székelyföld lényegesen túlmutat saját földrajzi lehatároltságán, hiszen kulturális egység, közigazgatási kategória, és etnikai entitás, sőt stílus és világlátás.
A dolgozat jelen fejezetének további részében kísérletet teszek arra, hogy a Székelyföldet meghatározzam földrajzi, területi-közigazgatási és kulturális-etnikai vonatkozásban nem hagyva figyelmen kívül azt, hogy a történelem során napjainkig milyen hatások torzították a különböző Székelyföld-definíciókat. Tekintettel arra, hogy a Székelyföld mint táji-földrajzi, közigazgatási és kulturális terület, valamint maga az ún. székelykérdés önmagában is két önálló kutatási terület, ennek megfelelően jelen dolgozat a szerző korlátozott tárgyi ismereteinek felhasználásával ebben a két dimenzióban kísérli meg „helyére tenni” a székelyföldi régió kérdését. Tekintettel arra, hogy a Székelyföld táji-földrajzi, közigazgatási és kulturális egységként (régió) gazdag tudományos háttérrel és történelmi megalapozottsággal bír, így ez a vonatkozás viszonylag egzakt módon leírható. Ugyanakkor – Vofkori professzor téziseire hivatkozva leszögezhetjük – a székelykérdés elsősorban eredetkérdés, amelyben nagyon sok egymással szöges ellentétben álló tudományos tézis létezik, amelyeket sokrétűen tovább árnyal az aktuális történelmi-politikai környezet és szempontrendszer, így ez a vonatkozás sokkal kevésbé egzakt, inkább képlékeny, bizonytalan és vitatható.
A földrajzi Székelyföld
A Székelyföld meghatározás soha nem tudott független lenni Erdély térszerkezetén belül betöltött sajátos szerepétől. Miközben Erdély a történelem különböző szakaszaiban különböző meghatározottságokkal bírt, addig a Székelyföld viszonylagos állandóságban foglalta el helyét a Kárpát-medence dél-keleti sarkában Kelet-Erdély szerves egységeként a Keleti-Kárpátok középső és déli vonala mentén. A földrajzi Székelyföld meghatározását a földrajzi fekvés, a határok és a megközelíthetőség alapján szeretném végigvinni, de elkerülhetetlen, hogy közben a változó közigazgatási határok és az etnikai lehatároltság ügyét is érintsem. A történelmi Székelyföld (1437-1876) öt széket foglalt magába (Udvarhelyszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék, Aranyosszék). Ezek a székek és az általuk lehatárolt terület természetesen földrajzi képződmények (hegyek, vízfolyások) mentén egzakt módon lehatárolhatók, még akkor is, ha ezek a táji egységek a helyi emberek, tudósok szubjektív meghatározására is épülnek. Ennek a történelmi Székelyföldnek a földrajzi meghatározását adta Kállay Ferenc egy 1829-ben keletkezett munkájában: „a Nyárád s Maros öszveszakadásától kezdve a csíki Gyimesi Passusig, a Gyergyószéki Piritskehavasoktól a Bodzáig egyaránt csaknem 15 német mérföld a terjedelme.”
A mai Székelyföld határai nem esnek egybe a történelmi (1876-ig) fennállt határokkal. A különböző korok változó politikai igényei mentén folyamatosan változtak a közigazgatási lehatárolások, ennek következtében a kistájak és a régiók egymáshoz viszonyított helyzete is sokat változott. Példa erre, hogy még maguk a székely tudósok és kutatók is különböző megközelítésekkel élve sajátos lehatárolásokban gondolkodtak: Orbán Balázs például megkülönböztetett egy ún. Belső-Székelyföldet (Udvarhelyszék, Csíkszék, Háromszék) és egy ún. Külső-Székelyföldet (Marosszék, Aranyosszék). Ennek a felosztásnak annyi alapja már Orbán Balázs korában is volt – nem beszélve a mai állapotokról –, hogy a székely-magyar nyelvtömb „magja” valóban a Belső-Székelyföld három történelmi széke, miközben Aranyosszék tulajdonképpen elkülönül, és Marosszékkel együtt jelentős nem magyar ajkú lakossággal keveredik. De Orbán Balázsnál más kutatók még ennél is továbbmentek, és a Székelyföld kategóriába beleértették a románok, szászok és magyarok által egyaránt lakott Barcaságot is (Brassó közvetlen környéke), és további területeket, ahol szórványban éltek székelyek. Az Orbán Balázs-i meghatározottságban a Székelyföld az öt történelmi szék kiterjedésében érvényes. Ez az ún. Terra Siculorum, amely 206 négyzetmérföldet tett ki Orbán mérései szerint. A Terra Siculorum területének megoszlását az alábbi táblázat mutatja:
Terra Siculorum 206 négyzetmérföld
Udvarhelyszék 47 négyzetmérföld
Csíkszék* 78 négyzetmérföld
Háromszék 51 négyzetmérföld
Marosszék 24 négyzetmérföld
Aranyosszék 6 négyzetmérföld
*Magába foglalja Gyergyó- és Kászonszéket is
Székelyföld mai területi meghatározásánál két alapvető szempontot kell figyelembe venni. Az egyik, a dél-kelet erdélyi tömbmagyarság területi elhelyezkedése, a másik a közigazgatási módosítások. Ezen két szempont alapján a mai Székelyföld valamivel kisebb, mint a történelmi, tekintettel arra, hogy mára nem sorolódik ide a jelentősen elrománosodott Aranyosszék, a szintén román többségű Maroshévíz (Toplita) és a Bodzaforduló (Intorsura Buzaului) környéke. Ugyanakkor néhány olyan falu, amelyeket a közigazgatási reform a moldovai megyékhez csatolt (pl. a tisztán magyarajkú Gyimesbükk), vagy azok a szintén magyarlakta (székely) falvak, amelyeket Brassó megyéhez sorolt a közigazgatási reform (pl. Homoródjánosfalva), mára szintén nem részei a Székelyföldnek.
A mai Székelyföld területi meghatározását a legegyszerűbben úgy tehetnénk meg, ha a mai Maros, Hargita és Kovászna megyék területét tekintenénk Székelyföldnek. De tudni kell, hogy a mai megyehatárok sok helyen nem követik a történelem során kialakult természetes és/vagy etnikai-kulturális kistáji lehatárolásokat, ezzel a történelmi Székelyföld földrajzi-közigazgatási egységét megbontva rajzolták újra Székelyföld mai „határait”. Ennek következtében a természetes határok mellett figyelembe kell venni a közigazgatási határokat is. Így a mai Székelyföld északon Marosszék és Gyergyó északi határával esik egybe, a keleti határvonal Hargita és Kovászna megyék keleti határával egyezik meg, azzal a kiegészítéssel, hogy a közigazgatás átszervezése során a gyimesek és a Békás-szoros külső oldalának falvai a moldovai megyékhez kerültek, így a jelenlegi határ, valamivel nyugatabbra húzódik a történelmi határnál. A déli és a nyugati határ az összefüggő magyar nyelvterület peremén jelölhető ki: a Kovászna-Brassó megyehatáron, tovább a Hargita-Brassó megyehatáron, majd a Hargita-Maros megyehatáron, míg az északi határhoz kapcsolódva a mai Maros megye területén belül található. Ez a csaknem 360 km hosszú nyugati határ tulajdonképpen egybe esik a Magyar Autonóm Tartomány 1961-ig érvényes határával.
Székelyföld területe a fent meghatározott határok között 10.876 km2, lakossága 826.752 fő, amelyből 768.870 fő magyar (2002. évi adatok).
Székelyföld regionalitása, identitástudata:
Mielőtt részletesen belemennénk a székelyföldi közigazgatás történelmi gyökereinek feltárásba, fontos látni néhány olyan meghatározó szempontot, amely nélkül nehéz vagy nagyon hézagosan érthető meg a székelyföldi közigazgatás és önigazgatás évszázados alakulása.
Az egyik ilyen fontos szempont Székelyföld etnikai-néprajzi helyzete. Etnikai megközelítésben a Székelyföld az erdélyi tömbmagyarság meghatározó történelmi (ősi) szállásterülete. Tekintettel arra, hogy túlnyomórészt magyar etnikum lakja, amihez társul a székelység bezárkózásra hajlamos attitűdje, egyfajta etnikai zártság jellemzi a Székelyföldet. A megmaradás, az identitás megőrzése tekintetében ez a zártság döntő volt a történelem során, ugyanakkor a zártság több vonatkozásban is elszigetelődéshez vezet, amely ma kimondottan hátrányos helyzetbe hozza elsősorban a fiatal generációkat. Az identitás oldaláról nézve megállapítható: van erős helyi tudat, a hely szelleme ma is meghatározó az emberek mindennapjaiban, a sajátos életforma, a székely communitasok belső önszerveződése a történelmi hagyományokban gyökerezik.
A Székelyföld a térségi azonosságtudat (regionális identitás) tekintetében 1920-ban rendkívül nehéz helyzetbe került. Miközben ez a terület volt az erdélyi tömbmagyarság ősi területe, a világháborút lezáró békeszerződés értelmében tartósan a kisebbségi létre kényszerült berendezkedni. Miközben megfigyelhető, hogy milyen erős a székelységben a helyi identitástudat (lokálpatriotizmus: ragaszkodás a szülőföldhöz, a helyi kisközösséghez) mellett a regionális identitás, ugyanakkor közel 100 éve ezt a kisebbségi léttel párhuzamosan éli meg úgy, hogy nem akar ellenség, ellenpont, de talán még csak kivétel sem lenni, hiszen a történelem során a magasabb szintű identitástudat (ti. nemzeti azonosság, haza-tudat) is igen erősen beleégett a székely lélekbe. A nemzeti azonosságtudat vonatkozásában a Székelyföld továbbra is megmaradt magyarnak, de nem feltétlenül és főleg nem mindenekelőtt a többségi nemzettel szemben. Sajátos kettősség (nemzet és ország) határozta meg a székelység gondolkodását a nemzeti identitás vonatkozásában egészen 2004. december 5-ig, amikor is a magyarországi kettős állampolgárságra vonatkozó népszavazás eredménytelensége, illetve a népszavazás körül kialakult társadalmi viták rendkívüli elkeseredettséget kiváltva arra kényszerítették a székelységet, hogy átértékelje viszonyát az ország-identitás mellett a nemzeti identitás kapcsán is. (A románok gúnynévként a „bozgor” szóval illetik a székelyeket, amely szó szerinti fordításban „hazátlan”-t jelent. Ehhez a „hazátlanság”-tudathoz társult sok-sok székely számára a népszavazás sikertelensége kapcsán a „nemzettelenség” érzete is).
Ha a Székelyföld szociológiai vetületeit kutatjuk, sajátos összefüggés fedezhető fel a székely falusi gazdálkodás és a székely városi értelmiségi gondolkodásmódja között. A kulcsszó: a túlélés. Miközben a falusi parasztgazdálkodás évszázadok óta az önellátásra van berendezkedve, munkálkodását az állandó tartalékolás jellemzi. Egyébként általános jellemzője a Székelyföld gazdaságának az önellátásra való igen erős hajlam. Ez a tartalékoló, önellátó attitűd alapvetően a túlélést szolgálja. Ez az erős túlélési ösztön jellemzi a városi értelmiség székely-magyar identitását is. A kisebbségi létbe kényszerült tömbmagyarság szellemi vezetőinek (tudósok, értelmiségeik, alkotóművészek) munkáját, magatartását is alapvetően a megmaradásra, a kulturális önazonosság megőrzésére, az etnikai túlélésre irányuló cselekvések és stílus határozza meg.
A székelyföldi régiótudat az elmúlt évtizedekben sem gyengült. Bár Trianon, az 1960-as évek közigazgatási reformja, vagy éppen a magyarországi kettős állampolgárságról szóló népszavazás kudarca nyilván tovább fokozták a bezárkózásra amúgy is nagyon hajlamos székelység magába-fordulását, de a különböző szinteken megnyilvánuló identitástudatot alapvetően ezek sem ingatták meg, a bezárkózásra való hajlam pedig nem vezetett mindezidáig erős elszigeteltséghez. Az elmúlt évszázad csapásai után új perspektívát kínálhat a regionalizmus új dimenziója, az európai regionalizmus.
Székelyföld közigazgatási szervezetének története
A székelyföldi közigazgatás felépítésének megértéséhez a székely székszervezetek hagyományaiból kell kiindulni. Az erős székely regionalizmus egyik meghatározó eleme az önigazgatásra, önkormányzásra alapuló székely közigazgatás.
Mit jelent a „szék” szó? A szék szó bírói széket, önálló bíráskodási, önigazgatási rendszer alapját jelöli. Tekintettel arra, hogy a székelyek hadi kötelezettségeik fejében királyi, később fejedelmi kiváltságokra voltak jogosultak, a mindenkori hagyományos megyei, ispánsági közigazgatástól kvázi független saját önkormányzatokat alakíthattak ki. Ez lehetett valamikor a XIII-XV. század között a székelyföldi székek kialakulásának alapja. (Egyébként hasonló kiváltságokat élveztek, és a vármegyei rendszertől független közigazgatás építettek ki a jászok, a kunok és a szászok is. Ezen rendszerek alapja is az önálló bíráskodási rendszer volt.)
A szék (sedes) megjelöléssel első ízben 1308-ban találkozhatunk Szebenszék esetében, a székelyföldi közigazgatásban csak később terjedt el. A szék élén a hadnagy állt. A székbíró (judex sedis) hivatala a XVI. században megszűnt, helyébe a főkirálybíró (supremus judex regius) lépett. A XV. századra megszűnt nemzettségi szervezet helyét a Hét székely szék egyeteme (Unicersitas Siculorum septem sedium Siculicalium) vette át, amelynek élén a székely ispán (comes siculorum) állt. Ebben az időben latin nyelvű feljegyzések már használják a Terra Siculorum megjelölést a Székelyföldre. A székelyföldi közigazgatás történetének meghatározó eseménye a kápolnai unió (1437), amikor is a székelység a magyar nemességgel és a szászokkal (Erdély egyik rendi nemzete) szövetségre lépett, és ezzel a Székelyföld évszázadokra betagozódott Erdély feudális rendi szervezetébe. A következő nagy jelentőségű változást a székely közigazgatásban az 1876-os közigazgatási átalakítást hozta, amikor is a székszervezet helyébe a vármegye került. Ez a „megyésítés” nem okozott csorbulást az eredeti székek önigazgatásában, hiszen a kialakításra került vármegyék csaknem teljes egészében lekövették a történelmi székek határait. A II. világháborút követő határrendezések eredményeként tulajdonképpen visszaálltak a trianoni határok, így leszámítva az 1940-1944. közötti időszakot 1920-tól Székelyföld Romániához tartozik. Az 1876-os megyerendezés következtében kialakult határok figyelembevételével szovjet nyomásra létrejött Magyar Autonóm Terület (1951-1968.) „határai” tulajdonképpen egybe estek a történelmi Székelyföld határaival. Újabb radikális változást az 1968-as kommunista közigazgatási reform hozott, amely az új megyehatárok megrajzolásával feldarabolta a Székelyföldet, és az eredeti székek határaitól alapvetően „idegen” új megyerendszert alakított ki, ezzel jelentősen gyengítve a székelyföldi önigazgatás több évszázados hagyományait. (Az már csak külön érdekesség, hogy az Európai Unióba igyekvő demokratikus Románia is ezt a közigazgatási elvet követte, amikor az EU által is szorgalmazott fejlesztési régiók kialakításakor 3 (!) különböző régió között osztotta fel a történelmi Székelyföldet.)
Székelyföld népi-történeti tájegységei
„A népi-történeti tájak rendszerében a Kárpát-medencén belül a tágabb értelemben vett Erdély – Románia Kárpátokon belüli országrésze – nagytájnak (makrorégió) számít. Ezen belül a történeti Erdély, vagyis a Király-hágón túli országrész középtájat (mezorégió) képez, Székelyföld maga is középtájnak vehető, vagy a kistájcsoport (szubrégió) fogalmát elégíti ki.” (Vofkori László: Utazások Székelyföldön)
Elfogadva a fenti definíciót, ha tovább bontogatjuk a székelyföldi szubrégiót, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy rendkívül sok apró mikrorégió összessége adja azt a változatos táji arculatot, amit együttesen Székelyföldként nevezünk meg. Már az eredeti székek sem voltak homogén tartalmak, hiszen méretük, tagozottságuk szerint további „alszékek”-re osztódtak, ezek voltak az ún. fiúszékek, amelyek idővel kiharcolták maguknak az összes olyan jogot és kiváltságot, amelyek a székeket illették, ideértve az önálló bíráskodás jogát is. A székelyek elsősorban a Dél-Keleti Kárpátok nagy kiterjedésű medencéit (Gyergyói-, Csíki-, Háromszéki-), és a folyó menti tájegységeit népesítették be (Marosi Mezőség, Nyárádmente, Kis- és Nagyküküllő vidéke, Homoródok völgye). Ezek a tájegységi elnevezések tehát alapvetően tájökológiai alapon adottak voltak. Emellett aztán meghonosodtak olyan tájegységi elnevezések is, mint például a Sóvidék, amely mindössze néhány apró faluból és a központi Szováta városából áll. Ez a mikrorégió valamikor az erdélyi sókitermelés stratégiai területe volt, ezzel vívta ki magának a „mikrorégiós címet”, mára pedig a székelyföldi turizmus egyik legmeghatározóbb térsége a szovátai sós tavakkal, élükön a Medve tóval, a parajdi sóbányával és a környékbeli pisztrángos tavakkal. De például rendkívüli szépségű és gazdagságú erdőiről híres Barót és környékét Erdővidéknek nevezték el, és ez az elnevezés mára „beleégett” a mikrorégiók névsorába. A népi humor és kreatív névalkotás eredménye a „Szentföld”. Ezzel az elnevezéssel illetik a marosszéki katolikus falvakat, de hasonló tréfás népi névadás eredménye a zöldségtermesztéssel hírnevet szerzett alsó-nyárádmenti falvakra akasztott „Murokország” elnevezés is.
Kik a székelyek?
A dolgozat első felében megkíséreltem választ adni arra a kérdésre, hogy mit is nevezünk Székelyföldnek, hogyan határozható meg a történelem különböző időszakaiban, és hogyan rajzolható fel a mai Európa térképére. Egyáltalán nem könnyű vállalkozás, de talán még ennél is nagyobb kihívás egyértelmű válaszokat adni azokra a kérdésekre, hogy kik is tulajdonképpen székelyek? Azonosak-e a magyarokkal? Milyen nyelvet beszélnek? Van-e a székelységnek önálló nemzetkaraktere?
Kezdjük talán a tudós ember bizonytalanságával:
„Nagyon sokan és nagyon sokat írtak már a székelységről. Homlokegyenest ellentmondó felvetések és vélt eredmények váltogatták egymást anélkül, hogy megnyugtató megoldás született volna. (…) Alig van a magyar történelemnek olyan homályos és felderítetlen pontja, mint a székelykérdés. (…) A székelyekre vonatkozó korai oklevelek hiánya ugyanis megnehezít minden rendszeres történeti kutatást.” (Benkő Loránd, 1980.)
Ahogyan azt már a dolgozat bevezető részében is említettem, a székelység kérdése mindenekelőtt eredetkérdés. Ugyanakkor éppen az eredet kérdése a legbizonytalanabb a korai írásbeli feljegyzések és egyéb bizonyító erejű történelmi tények hiányában. Kétségkívül rendkívül érdekes, a tudós, a közember, a művész vagy éppen a politikus számára egyaránt érdekfeszítő kérdés, hogy honnan jönnek, kik ők. Mára mind többször használják fel őket a legkülönbözőbb politikai hatásvadász akciókhoz akár Romániában, akár Magyarországon, gyakran kerülnek képbe példaként különböző etnikai konfliktusok, autonómiatörekvések érvanyagaiban, és sokszor jelentenek hivatkozás alapot bel- és külpolitikai „eszmei viták” során. A politikum előszeretettel „használja” a „székely-kérdést”, befolyásol vele, érzelmeket korbácsol, vagy éppen indulatokat szít, anélkül, hogy valójában tisztában lennénk a székelység eredetével, identitásproblémáival és valós érdekeivel. Pedig vannak, akik intenek, példaként álljon itt Kristó Gyula gondolatmenete:
„Valójában a székelyek történeti útja legkorábbi állomásainak bemutatása komplex (nyelvészeti, régészeti, embertani, történelmi) kutatási feladat, több tudományterület művelői számára szakmai kihívás, és ennek során a felteendő kérdésekre csakis szakmai válaszok fogalmazhatók, amelyeket nem szabad a modern etnikai hovatartozáshoz fűződő – más nézőpontok szerint teljesen természetes – érzelmek és a napi politikai pártállás mindenek fölé emelt szempontjai alapján megadni.”
Ha tovább haladunk annak az elvnek mentén, miszerint a székelység kérdése mindenekelőtt eredetkérdés, fontos látnunk jelenleg is 3 egymástól független önálló eredetelméleti szál létezik a tudósok között. Az egyik elmélet szerint a székelyek a hunok egyenes leszármazottai, eredetüket a hunok történetében kell keresnünk. A másik elmélet képviselői ragaszkodnak ahhoz, hogy a székely egy idegen, csatlakozott nép, amely felvette az Erdélyben talált magyarok nyelvét és kultúráját, míg a harmadik elméletcsoportba azokat a nézetek soroljuk, amelyek szerint a székely tisztán magyar eredetű nép. A történészek egy jelentős csoportja szerint a magyar királyok határőrizeti feladatok ellátására telepítették be a székelyeket, és hadi kötelezettségeik fejében adtak nekik különböző jogokat és kiváltságokat (önigazgatás, adómentesség, önálló bíráskodás). Ez talán a legtöbbet emlegetett elmélet, de számtalan egyéb elképzelés is fellelhető:
Orbán Balázs (1868) az egyik legnevesebb székely-kutató és rendszerező minden kétséget kizáróan a hunok leszármazottainak tekinti a székelyeket. Vele szemben Hunfalvy Pál (1876) elvetve a hun-eredet elméletét közvetlen rokonságot (azonosságot) állított a székelyek és a magyarok közé. Az ő tanait vallotta és fejlesztette tovább Karácsonyi János (1905), aki szerint már a XI. századra a székelység a keresztény magyar nemzet egyik ágaként létezett, és eredendően nem határőrzéssel, hanem pásztorkodással foglalkozó népcsoport volt, amelyet Szent László telepített be a mai székely területekre a hadjáratokban való részvételük fejében. Ugyanakkor Karácsonyi mintegy 20 év elteltével már a gepida-székely elmélet egyik vezéralakja volt. A szintén tisztázatlan sorsú besenyőkkel vélte rokonságban a székelyeket Réthy László (1890) és Tagányi Károly (1890), ugyanakkor Thúry József (1898) egy másik kárpát-medencei homályos eredetű néppel, az avarokkal hozta rokonságba a székelyeket. Az elméletét támogatta a székely rovásírás kutatója Sebestyén Gyula (1898) is. Pauler Gyula (1877) rendkívül határozottan foglalt állást, szerinte a székelyek a honfoglaló magyarok között keresendőek, ő egyébként a székelyeket Töhötöm vezér törzsi szervezetéhez sorolta. Szintén eredeti magyar honfoglaló népcsoportként definiálja a székelyeket Szabó Károly, akinek különösen heves vitái voltak azokkal a történészekkel, akik szerint magyar királyi betelepítések eredménye a határőrzésre hivatott székelyek megjelenése a történelmi Székelyföldön. Szerinte a székelyek ősfoglalók és önálló nemzeti individuumnak tekintendők. Az „ősfoglaló-elmélet” további válfajai kapcsolódnak Hóman Bálint (1921) és Mikó Imre (1933) nevéhez. Hun-bolgár eredettörténet mellett kötelezte el magát Nagy Géza (1890), de hozzá hasonlóan vélekedett Szádeczky-Kardoss Lajos (1927), Györffy György (1941) és Kristó Gyula is. Náluk is messzebbre ment Mályusz Elemér (1939), aki szerint a székelység egy mesterségesen megszervezett törzs volt, tagjai a hét honfoglaló törzsből, továbbá török és egyéb keverék népekből kerültek ki. Roppant érdekesnek látszik László Gyula (1910-1989) kettős honfoglalás elmélete, amely szerint a székelyek már a 7. században megtelepedtek a Kárpát-medencében. Szerinte az onogurok leszármazottai a székelyek, amúgy a X. századi magyarság tömegeit nézetei szerint az avarok alkották, így ő is felsorakozott a magyar-avar-székely eredetelmélet képviselői közé.
A székelység eredetének feltárását nagyban nehezíti, hogy a honfoglalást követő bő két évszázadból nincsenek az eredetükre vonatkoztatható fennmaradt bizonyítékok. Az eredetkérdést tisztázni képes nyelvtörténeti forrásokkal nem rendelkezünk, ugyanakkor nagyon kevés használható történeti-földrajzi adat maradt fenn a kora-középkorból (pl. településnevek).
Utólag meghatározhatjuk a székelységet etnikai csoportként azzal, hogy egy magyarul beszélő, magyar kultúrájú, magyarságát soha fel nem adó népcsoport, amely a történelem során nem feltétlenül tartott mindig a többi magyarral, de azokat meg soha sem tagadta. Ugyanakkor, mint etnikai csoport a magyarság nagy tömegeitől elszigetelten létezett, így fejlődésére sokkal nagyobb és közvetlenebb hatást gyakoroltak a környező népek (románok, szászok), mint az anyanemzet. A nyelvüket meghatározhatjuk úgy, mint a magyar egyik dialektusa, ugyanakkor a székely néplélek megértése és megismerése nélkül aligha tudunk közelebb kerülni a „Kik a székelyek?” kérdésre adható válaszokhoz.
Arra biztatok mindenkit, kutasson maga is! Keresse a székelyek eredetét azzal, hogy megismeri őket. Ellátogat Székelyföldre, ahol látni fogja, hogyan él együtt harmóniában ember, táj és kultúra.
Felhasznált irodalom, források
Orbán Balázs: Székelyföld leírása (MEK)
Varga Géza: A székelység eredete (A 2007. tavaszán Csíkban tartott előadások anyagának összefoglalása)
Bóna István: A székelyek eredete
Kristó Gyula: A székelység eredete
Kordé Zoltán: A székelykérdés története
Szemelvények Hunfalvy Pál Magyarország ethnográfiája c. írásából
Vofkori László: Utazások Székelyföldön
