Absztrakt
Jelen dolgozat a tökéletes kompenzáció, az elmaradt haszon megtérítésének elméletével és gyakorlatban történő alkalmazásának problematikájával foglalkozik. Arra keresi a választ, hogy ezen jogorvoslati formának a gyakorlati adaptációja milyen nehézségeket vet fel, és ezek mennyiben módosítják az elméleti modell eredményeit. A választ a közgazdaságtan gondolkodásmódjának és a közgazdaságtani matematika eszköztárának segítségével kívánja megtalálni. A dolgozat arra a következtetésre jut, hogy az elméleti modell kiegészítésre szorul a bizonyítás valószínűségével, miután az elmaradt haszon léte és fogalma nem egyértelmű. A bizonyítás költségének figyelembevételével módosul az elméleti okfejtés következtetése, és azon konklúzió levonására nyílik lehetőség, miszerint az elmaradt haszon megtérítése csak közelítőleg vezet hatékony erőforrás-elosztáshoz.
Bevezetés
“Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó.” – él a köznyelvben a mondás. Az állítás helyessége azonban közgazdaságilag megkérdőjelezhető. Vajon tényleg minden körülmények között az ígéret megtartása-e a legjobb választás? Kösse-e meg az adott szó minden esetben a kezünket? A válasz: nemleges. Az ígéretet befolyásoló körülményeknek ugyanis létezik olyan konstellációja, melyben az ígéret megtartása az egyik, vagy esetleg mindkét fél számára hátrányos.
Jelen dolgozat a legjobb ösztönző, az elmaradt haszon problematikájával foglalkozik. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy ez a jogorvoslati forma a gyakorlatban milyen módon alkalmazható. A dolgozat konklúziója, hogy az elméleti modell kiegészítésre szorul a következő indokokra tekintettel. Egyrészt nem egyértelmű az elmaradt haszon bizonyításának feltételrendszere. Másrészt a bizonyítékok beszerzésének előzetes és utólagos költségei mindezidáig nem került mérlegelésre. A dolgozat a közgazdaságtan gondolkodásmódját és a közgazdasági matematika eszköztárát hívja ahhoz segítségül, hogy az elmaradt haszon koncepciójába a bizonyítás idő- és költségigényét, és sikerének valószínűségét (likelihood of success) beleillessze.
Az I. fejezet bevezet a szerződések közgazdasági elméletébe, majd rövid áttekintést ad a hatékony szerződésszegés koncepciójáról és a lehetséges jogorvoslati formákról. A II. fejezetben részletes kifejtésre kerülnek az elmaradt haszon, mint tökéletes kompenzáció jellemzői, és a gyakorlati adaptáció során felmerülő problémák. Befejezésül továbbgondolásra és kiegészítésre kerül Cooter et al. (2010) kártérítési modellje néhány valósághű megfontolás tükrében.
I. fejezet
Az I. fejezet célja a szerződések közgazdasági elméletének alapjaival való megismerkedés, illetve a szerződésszegés jogorvoslati formáinak és azok közgazdasági hatásainak rövid ismertetése.
A. A szerződések, mint jövőbeni teljesítésekre szóló ígéretek cseréje
A szerződéseket a jog közgazdasági elmélete mint jövőbeni teljesítésékre vonatkozó ígéretek cseréjét értelmezi. A szerződő felek a szerződés megkötésekor önkéntesen, közös akarattal lépnek együttműködésre. Az önkéntesség, mint feltétel, olyan értéktranszfer tényét bizonyítja, mely mindkét fél jólétét növeli. Bár a szerződések megszületésük pillanatában – definíciójukból adódóan – kölcsönösen előnyös teljesítések ígéretét hordozzák magukban, a kölcsönös haszon ténye mégis kontextus függő, időben nem állandó.
A szerződések számos bizonytalanságot, kockázatot hordoznak magukban, mely a szerződés teljesítése és az ígérettétel időpontja között eltelt időből fakad. (Cooter és Ulen, 2005, 211.o.) A kockázatok a szerződés megkötésekor tett ígérethez szükséges erőforrások alternatív felhasználási módjában rejlenek. (Cooter et al., 2005, 276.o.) A közgazdaságtan megköveteli, hogy az erőforrások ott kerüljenek felhasználásra, ahol a legnagyobb határhasznot képesek biztosítani. Az élet gyakorta produkál olyan helyzeteket, amelyekben a szerződések teljesítéséhez szükséges erőforrásoknak jobb alternatív felhasználása kínálkozik. Ilyenkor vetődik fel, az ún. hatékony szerződésszegés gondolata. (Mahoney, 1999, 119.o.) A hatékony szerződésszegés a társadalom jólétét növeli. Mivel a jólét növelése a társadalom alapvető célja, így a jog feladata olyan jogorvoslati módszerek kidolgozása, melyek, mint ösztönző rendszer, hatékony választást eredményeznek a teljesítés és szerződésszegés között.
A szerződés alapvetően a teljesítés feltételeit szabályozza, de kitérhet a nemteljesítés esetén alkalmazandó jogorvoslati formákra is. Tekintve a szerződés elkészítésének tranzakciós költségeit, valamint azt a tényt, hogy a nemteljesítési kockázatot jelentő körülmények teljes lefedése, illetve alakulásuk előrejelzése jövőidejűségüknél fogva nem lehetséges, ezért a szerződések nem rendelkeznek minden eshetőségről, és azok bekövetkezésekor alkalmazandó jogorvoslati formákról. A szerződések közgazdasági elmélete ezeket a szabályozási hézagokat racionális hézagok megnevezéssel fémjelzi. (Cooter et al., 2005, 228.o.)
Az ún. racionális hézagok létezése miatt a jogorvoslatnak alapvetően három típusa van. A felek által szerződében rögzített jogorvoslat, a bíróság által megítélt kártérítés, és a szerződés bíróság általi utólagos teljesítésének elrendelése. (Cooter et al., 2005, 257.o.) Míg a bíróságok arra törekednek, hogy a jogorvoslatok a teljesítés és szerződésszegés közti hatékony választást ösztönözzék, a felek rendelkezései eltávolodhatnak a hatékonyságtól. Mindezt erősíti az is, hogy a felek a szerződésben akár explicit módon ki is zárhatják az elmaradt haszon megtérítésére vonatkozó jogot. Miután a jog célja a társadalom érdekeinek érvényre juttatása – a hatékony erőforrás-allokáció – , így a bíróságoknak jogában áll, hogy fölülbírálják mindazokat az egyedi szerződéses megállapodásokat, amelyek ennek az alapvető elvnek ellentmondanak.
Egy jogorvoslat akkor hatékony, ha a közgazdaságtan hatékonysági kritériumát kielégíti. Ehhez az szükséges, hogy az adott szituációban döntési lehetőséggel bíró személy döntésének minden következményéért feleljen, azaz egyszerre viselje annak költségeit és hasznait. Egy szerződéses jogviszony esetében a döntési lehetőséggel bíró személy az ígérettevő, hiszen neki áll módjában az ígéret megszegése. Ebből következik, hogy hatékony szerződésszegés abban az esetben jöhet létre, ha az ígérettevő szerződésszegő cselekedetének haszna meghaladja annak költségeit.
B. Bírói jogorvoslati formák
A bíróságok által alkalmazott jogorvoslati formáknak a következő válfajai különböztethetőek meg: teljesítésre kötelezés, eredeti állapot helyreállítása, haszonelvonás, alternatíva költség megtérítése, ígéretre hagyatkozás költségének megtérítése, elmaradt haszon megtérítése. A teljesítésre kötelezés elrendeli a szerződésben foglaltak maradéktalan végrehajtását. A teljesítésre kötelezés általában akkor használatos, ha a szerződésszegés miatt keletkezett kár nem, vagy csak nehezen becsülhető, illetve ha nem helyettesíthető. Ezekben az esetben a kárérték megállapítása tökéletlen, objektív szempontok alapján nem lehetséges. Az objektív értékelés problémája miatt a szerződés teljesítésének elrendelése kínálkozik az egyedüli jogorvoslati eszköznek. (Cooter et al., 2005, 272.o.) Alkalmazása ugyanakkor teljes mértékben ellehetetleníti a hatékony szerződésszegés lehetőségét, és ily módon nem hatékony állapotot eredményez.
Az eredeti állapot helyreállítása (restitúció) a jogorvoslat legminimálisabb formája. Ebben az esetben a károsult kizárólag a szerződés megkötése előtti állapotba kerül vissza, nem részesül semmiféle egyéb kompenzációban. (Cooter et al., 2005, 270.o.) Az eredeti állapot helyreállítása mellett az szól, hogy értelmezése egyszerű, mivel az esetek túlnyomó részében az eredeti állapot objektívan megfigyelhető.
A (tökéletes) haszonelvonás a károkozásból származó nyereség teljes kifizetése a károsultnak. A haszonelvonás nem mond semmit a keletkezett kár mértékéről, a károsult által elszenvedett veszteségek figyelembe vételére nem kerül sor. A károkozást oly módon kívánja megelőzni, hogy a teljesítést és a szerződésszegést közömbössé teszi a károkozó számára. (Cooter et al., 2005, 271.o.) Alkalmazásának azért megkérdőjelezhető, mert nem az ígéret kedvezményezettjének valós igényeit veszi figyelembe, így nem biztosítja a hatékony szerződésszegést.
Az ígéretre hagyatkozás költségének megtérítése azoknak a költségeknek a megtérítését jelenti, melyet az ígéret kedvezményezettje az ígéret teljesülésének reményében befektet, de a nemteljesítés miatt azok értéke részben vagy egészben – idioszinkratikus jellegük mértékétől függően- elvész. Az ígéretre hagyatkozás költségének megtérítése a restitúción túlmenően kárpótolja az ígéret kedvezményezettjét azokért az elveszett befektetésekért, amelyek a szerződés teljesítése esetén hasznosultak volna. Bár ez a jogorvoslati eszköz jobban ösztönzi a szerződést szegő felet a hatékony teljesítésre, mégsem veszi tekintetbe a károsult összes költségét a maguk teljes spektrumában, miután elhanyagolja az alternatív költségeket és alapvetően múltorientált.
A múltbeli eseményeken alapuló kompenzáció hiányosságának feloldása az alternatív költségen alapuló jogorvoslat elvében történik meg, mely olyan helyzetet kíván teremteni, melybe a károsult fél a legjobb alternatív szerződés választása esetén jutott volna. (Cooter et al., 2005, 263.o.) Bár ez a jogorvoslat közelít a károsult teljes kárának megtérítéséhez, és így közel áll a hatékony választáshoz, mégis a legjobb alternatív szerződés rendszerint elmarad a választott szerződés mögött. (épp ezért nem került kiválasztásra a szerződéskötés időpillanatában)
Az elmaradt haszon megtérítése a jogelmélet szerint a tökéletes kompenzációt testesíti meg, tekintve hogy ilyen esetben az ígéret kedvezményezettje számára közömbös, hogy a szerződésben foglaltak teljesülnek-e vagy sem. (Cooter et al., 2005, 259.o.) A tökéletes kompenzáció a szerződést szegő féltől hatékony magatartást kényszerít ki, hiszen abban a döntésében, hogy teljesíti-e a szerződésben vállalt kötelezettségeit, teljes mértékben figyelembe veszi a döntés minden érintettjének (károsult és károkozó) kifizetéseit. Veszélye abban rejlik, hogy a károsult a tökéletes kompenzáció révén mentesül mindenfajta kockázatvállalás alól.
Az I. fejezet definiálta a hatékony szerződésszegés fogalmát és körülményeit. A fejezet áttekintette az egyes jogorvoslati kategóriákat, rövid jellemzést adva azok ösztönző hatásairól. A dolgozat tovább lép a tökéletes kompenzáció elvének részletes kifejtési szándékával a II. fejezetbe.
II. fejezet
A II. fejezet célja a tökéletes kompenzáció mint ösztönző a részletes közgazdasági elemzése. A fejezet megvizsgálja a tökéletes kompenzációnak a szerződő felek döntéseire gyakorolt hatását, és kitér alkalmazásának bírói gyakorlatára és annak nehézségeire.
A. A tökéletes kompenzáció, mint ösztönző eszköz
A tökéletes kompenzáció megléte a hatékony szerződésszegés feltétele. A hatékonyság feltételének oly módon tesz eleget, hogy a károsult kifizetését teljes mértékben internalizálja a az ígérettevő célfüggvényébe. Ennek következtében az ígérettevő csak akkor határoz a szerződés nemteljesítésről, ha az ebből a döntéséből származó haszna meghaladja a károsult fél elmaradt hasznát. Ezáltal a szereplők kifizetéseinek összege meghaladja a szerződés betartása esetén kialakuló kifizetések összegét.
Ugyanakkor a teljes körű internalizálásban rejlik a tökéletes kompenzáció veszélye is. Ha ugyanis az ígéret kedvezményezettje nemteljesítés esetén teljes körűen megkapja az elmaradt hasznát, akkor döntéseiben a negatív kimenetek esélyét nem mérlegeli. Az ígéret kedvezményezettje ily módon nem viseli döntéseinek kockázatát, túlzott mértékben fog az ígéretre hagyatkozni, abban a biztos tudatban, hogy elmaradt hasznának megtérítése garantált. A hatékony döntést eredményező kockázatvállalás feltétele pedig éppen az lenne, ha az ígéret kedvezményezettje nem részesülne tökéletes kompenzációban.
A kompenzáció mértékének csökkentése azonban az ígérettevő fél ösztönzőit a hatékony döntéshozatalra gyengítené. A szakirodalom ezt az ellentétes irányú hatást kompenzációs paradoxonnak nevezi. (Cooter et al., 2005, 287.o.) A kompenzációs paradoxon feloldására született meg a hipotetikus elmaradt haszon tökéletes megtérítésének koncepciója. A hipotetikus elmaradt haszon azon elmaradt haszon mértékét jelöli, mely az ígéretre hagyatkozás optimális szintje esetén következett volna be. Az ígéretre hagyatkozás optimális szintje akkor alakul ki, ha az ígéret kedvezményezettje a teljesítés elmaradás esetén semmiféle kompenzációban nem részesülne, ilyenkor ugyanis kénytelen viselni döntésének minden kockázatát és költségét. (Cooter et al., 2005, 285. o.) A kártérítés teljes megtagadása ugyanakkor nem célravezető. Az előreláthatóság elvének megalkotásával a jogtudomány az optimális ígéretre hagyatkozás mértékét kívánta meghatározni. Az előreláthatóság elvét, a Hadley vs. Baxendale per során alakította ki a bíróság, mely egyike volt azoknak a jogeseteknek, melyek hozzájárultak a jog közgazdasági elemzésének, mint tudományágnak, a megszületéséhez. Az előreláthatóság elve nem vizsgálja az ígéretre hagyatkozás tényleges szintjét, a kártérítést az optimális szint függvényében határozza meg. Így egyrészt meggátolja a túlzott mértékű ígéretre hagyatkozást oly módon, hogy az optimális mértéken felüli hagyatkozás költségeire már nem nyújt kártérítést, másrészt, ha az ígéretre hagyatkozás az optimális mértéket meg nem haladó, ösztönzi piaci mechanizmusok életbe lépését a probléma érdekében. Ugyanis az ígéretre hagyatkozás alacsony szintje esetén az elmaradt haszon is kisebb, ezért a nemteljesítés esetén az ígéret kedvezményezettjének kártérítés címen megítélt összeg is alatta marad annak az összegnek, mely az előreláthatóság elvéből következik. Ez tükröződni fog a szerződés árában oly módon, hogy alacsony ígéretre hagyatkozási szint esetén csökken a szerződésben foglalt teljesítés ára. (Cooter et al., 2005, 289. o.)
B. A tökéletes kompenzáció gyakorlati nehézségei
A tökéletes kompenzáció elméleti modellje sikeresen állja ki a közgazdaságtan hatékonysági tesztjét. Gyakorlatban való alkalmazása során azonban az elméleti modell számos olyan implicit alapfeltevése elbukik, mint például a tranzakciós költségek-, externáliák hiánya. A gyakorlati élet fényében ezek a hiányosságok arra sarkallnak, hogy az elmaradt haszon elméleti modellje felülvizsgálatra kerüljön.
A bíróságok az elmaradt haszon megítélésénél a következő dilemmával szembesülnek. A “bizonyítás mértékét”[1] túl magasan szabják meg, akkor gyakorlatilag kizárják az olyan jogos, elmaradt haszonra vonatkozó követelések benyújtását, amelyek bizonyítása túlzottan költséges vagy egyéb okok miatt nem kivitelezhető. A bizonyítás mértékének alacsony szinten való meghatározásával azonban megnövelik annak az esélyét, hogy a tisztességes ígérettevők jogtalan követelések áldozatává váljanak. A probléma áthidalására konstruálódott meg az ésszerű bizonyosság (reasonable certainty) terminus technicusa, mely értelmizésének képlékenységével a bírói döntéshozatal szabadságát kívánja biztosítani.
Robert M. Lloyd (2010) többéves kutató munkája alapján, melyeknek fókuszában az elmaradt haszon megítélésével foglalkozó bírói ítéletek álltak, megfogalmazta azokat a főbb szempontokat, melyeket a bíróság az ésszerű bizonyosság, mint kritérium, teljesülésének vizsgálatakor figyelembe vesz. Ezek közül a jelen vizsgálatom szempontjából relevánsnak tartott tényezőket veszem sorra.
A becslés megbízhatósága. Az elmaradt haszon egy hipotetikus állapotra utal, ezért megállapítása csupán becslés alapján végezhető. Ezen okok alapján egyes bíróságok az elmaradt haszonra való követelést exkludálják, hiszen megítélésük szerint azok helytállósága minden esetben kétséges. A becslés megbízhatósági szintjének és pontosságának a bíróság által előírt mértéke ily módon döntő hatású a per kimenetelére. A becsléseknek alapvetően két módját különíti el Lloyd (2010) munkássága. (19. o.). Az ún. előtte-és-utána módszer (before-and-after method) az elmaradt haszon mértékét két állapot közötti összehasonlítás eredményéül kapja, nevezetesen a károkozó által előidézett káresemény előtti és utáni állapot összevetésével. Természetesen az eltérőség puszta kimutatása nem elégséges, a becslés helytállóságához a káresemény állapotváltozásra gyakorolt hatásának kimutatása is szükséges.
A másik módszer az angolszász bírói gyakorlatban az ún. mérőpálca módszer (yardstick method). A becslés módszertana abban áll, hogy összehasonlítást végez két, azonos iparágban működő és gazdasági mutatókban megközelítőleg egyező vállalat között. Az elmaradt haszon a károsult vállalat és a paraméterekben vele megközelítőleg egyező vállalat teljesítményének különbségéből adódik. A módszer kritikus pontja a hasonlóság mértéke. Amennyiben az elvárt egyezőség megkérdőjelezhető,akkor a módszer nem ad hiteles információt az elmaradt haszon mértékéről. Mindezekből az következik, hogy a fent említett benchmark becslés – ellentétben az ún. előtte-és-utána módszerrel – alapvetően szabvány termékeket vagy szolgáltatásokat kínáló vállalatok esetében alkalmazható. Mind az ún. mérőpálca-, mind az ún. előtte-és-utána módszer segítségével azonban elsődlegesen a materiális elmaradt hasznok becsülhetők. Olyan követelések esetében, amelyek immateriális veszteségeket kívánnak elfogadtatni, mint például hírnévcsökkenés, alkalmazásuk nagyon körülményes. (UNCITRAL, 2008)
Általánosságban megfogalmazható az a tendencia, hogy a bíróságok alacsonyabb összegű követelés esetén a bizonyítás szükséges mértékének határát alacsonyabban húzzák meg, míg nagyobb összegű követelés esetén szigorúbb követelményeket támasztanak. (Lloyd, 2010, 53.o.) Ily módon az is feltételezhető, hogy a szerződésben foglalt teljesítmény értékével arányosan nő a bizonyításokra fordított erőforrások volumene is.
Az, a bírósági döntéshozatalban sokáig követett gyakorlat, mely szerint az induló vállalkozások nem jogosultak tökéletes kompenzációra, mára eltűnő félben van. (Lloyd, 2010, 22. o.) Az induló vállalkozások esetében a bíróságok ugyanis úgy érveltek, hogy a tulajdonosok túlságosan optimistán látják a cég jövőjét, így objektív adatokra egyáltalán nem a tulajdonosok szubjektív becslésére pedig csak erős fenntartások mellett lehetne hagyatkozni. Ez a doktrína közgazdasági és gazdaságpolitikai szempontból komoly aggályokat vet fel, hiszen gátolja az induló vállalkozások létrejöttét, növeli azok hátrányát, illetőleg az induló vállalkozásnak ígéretet tevő felet szerződésszegésre ösztönzi.
A károkozó hibáztathatóságának, morális vétségének foka. Azokban az esetekben, amikor felmerül a károkozó morális vétségének gyanúja, azaz nem pusztán a körülmények kedvezőtlen alakulása vagy figyelmetlenség vezetett szerződésszegéshez, a bíróság engedhet az ésszerű bizonyosság kritériumainak szigorából. (Lloyd, 2010, 39. o.) Megítélésem szerint e megközelítés pontatlan tekintve, hogy a körülmények kedvezőtlen alakulását és a figyelmetlenséget nem lehet egyazon csoportba sorolni. Míg az előbbi az előre nem látható eseményeknek az adott szituáció szempontjából kedvezőtlen alakulásáról szól, addig az utóbbi befolyásolható események esetén tanúsított elégtelen óvintézkedésre utal. Ha Llyods álláspontja elfogadásra kerülne, akkor sem a kedvezőtlen körülmények, sem az óvintézkedések elmaradásának mértéke nem képezhetné vizsgálat tárgyát. Ez a fogalmi kizárás azért célszerűtlen, mert a tökéletes kompenzáció elve a károkozónál az óvintézkedések hatékony szintjét eredményezi. Ebből az következik, hogy a figyelmetlenség pont olyan mértékű, amelyet a hatékonyság megenged. A károkozó morális vétsége a fentiek alapján csak abban az esetben merül föl, ha a károsult hátráltatja az elmaradt haszon becslését. Ebben az esetben a bíróságok joggal térnek el az ésszerű bizonyosság kritériumától és enyhítik az előírásokat. Ez a jogelv a károkozó költségfüggvényébe utalja morális vétkének következményeit, ezért hatékony cselekvésre ösztönöz. Hátulütője azonban, hogy olyan képlékeny kategóriáktól terhes, nevezetesen a morális vétek elkövetésének igazolhatósága, mely a szóban forgó költségeket részben kiszámíthatatlanná, azaz implementálásukat az egyéni optimalizálás során bizonytalanná teszi, és ezáltal rontja ösztönző hatását.
C. Az elmaradt haszon megtérítésén alapuló kártérítési modell revíziója
Az elmaradt haszon bizonyításának procedúrája olyan addicionális tényező, melynek modellszintű kezelése elengedhetetlen. Egy valósághű modell alkotása megköveteli az ésszerű bizonyosság kritériumának teljesítéséhez szükséges költségek figyelembe vételét. Jelen fejezet célja Cooter et al. (2005) által kifejlesztett modellnek a valóság precízebb közelítése érdekében való kiegészítése. (323. o.) A modellezés során használt változók jelentését II.1 táblázat foglalja össze.
Az ígérettevő által óvintézkedésekre fordított összeg (x) növeli annak a valósínűségét, hogy a teljesítés bekövetkezik. A teljesítés valószínűsége (p(x)) meghatározza, hogy az ígéret kedvezményezettje a szerződés megkötését követően milyen mértékű költségekbe bocsátkozik annak érdekében, hogy a jövőben esetlegesen felmerülő kártérítési igényét kielégítő bizonyossággal tudja alátámasztani. Minél nagyobb a nemteljesítés valószínűsége (1-(p (x))), értelemszerűen annál nagyobb a kártérítés követelésének valószínűsége. Így magas nemteljesítési valószínűség mellett (p(x)), az ígéret kedvezményezettje több erőforrást áldoz esetleges kártérítési keresetének bizonyító erejét növelendő. (z (p(x))) Magas z (p(x)) költségek mellett a kártérítési per sikerének valószínűsége (f (z(p(x)))) megnő.
Az ígéret kedvezményezettje a teljesítést feltételezve, azaz az ígéretre hagyatkozva, beruházásokba kezdhet, melyek megnövelik számára a teljesítés értékét. A beruházásokra fordított összeg (y) ezáltal kihat az ígéret kedvezményezettjének nyereségfüggvényére (Rp (y) vagy Rnp (y)). A várható haszon kalkulációjához azonban szükséges az ígérettevő megbízhatóságának ismerete (p (x)), melynek kiderítése költséges, s mely kiadás (c (V)) a szerződés értékével egyenesen arányos módon emelkedik.
A jog közgazdasági elemzése szerint a jog feladata, hogy a szerződő felek számára olyan játékszabályokat állítson föl, melyek hatékony erőforrás-elosztást valósítanak meg. Oly módon szükséges a tranzakciók során felmerülő kockázatok allokációja, hogy azoknak az egyéni optimalizálásra gyakorolt hatása az egyedi költség-haszon elemzéseket együttesen a társadalmi optimum irányába mozdítsa el. A társadalmi optimum az összes szereplő kifizetésének – jelen esetben az ígéret kedvezményezettje által várható bevétel és a tranzakció során felmerülő költségek különbségének – maximalizálását jelenti. A matematika nyelvén megfogalmazva a társadalmi optimum a (2.1) kifejezés szélsőértékhelyének keresésében ölt testet, mely szélsőérték létezésének szükséges feltétele a (2.2a) és (2.3) egyenlet teljesülése.
Az egyéni optimalizálás során az ígéret kedvezményezettje számára a szerződő fele által megtett óvintézkedések mértéke adott, ily módon a teljesítés valószínűsége nem befolyásolható. Haszonmaximalizálási célját csak az ígéretre hagyatkozás fokának megválasztásával érheti el. Az ígéret kedvezményezettje így képletben kifejezve a (2.4) kifejezés maximalizálására törekszik, mely kifejezés szélsőértékhelyének a (2.5) egyenletet ki kell elégítenie.
A (2.5) egyenlet abban tér el a (2.3) egyenlettől, hogy y megválasztása a (2.5) egyenlet szerint hatással van a megítélt kártérítés mértékére. A II.A fejezet okfejtéséből adódóan, ha az ígéret kedvezményezettjének megítélt kompenzáció függ y-tól, akkor nem optimális mértékű ígéretre hagyatkozás alakul ki. Ennek elkerülése érdekében a (2.5) egyenlet jobb oldalán lévő utolsó előtti tag “nullára állítása” szükséges. Ez akkor teljesül, ha a D nem függ az y megválasztásától (D’=0), mely feltétel a bíróságok által alkalmazott előreláthatósági elv esetén teljesül. Így az előreláthatóság elve alapján megítélt kártérítés hatékony.
Az ígérettevő számára az ígéret kedvezményezettje által eszközölt kiadások egy része exogén változó, ugyanakkor endogénként kezelendők azok a költségek, amelyek az óvintézkedésének szintjének megválasztásával módosulnak. Az ígérettevő az óvintézkedési szintjének megválasztásával nem csupán a teljesítés valószínűségére van kihatással, hanem közvetetten befolyást gyakorol az ígéret kedvezményezettjének oldalán felmerülő kiadásokra is. Mindezek következtében a (2.6) kifejezés differenciálása adja meg az ígérettevő által elérhető nyereség szélsőértékének helyét, melynek szükséges feltételét a (2.7a) egyenlet mutatja.
A (2.7a) egyenletbe a (2.2) egyenletből p’(x)-t behelyettesítve, majd a kártérítés mértékére (D) rendezve a (2.7b) egyenletet adódik eredményül. A (2.7b) egyenlet megmutatja a hatékony mértékű kártérítés szintjét. A hatékony kártérítés csak abban az esetben egyezne meg az elmaradt haszon tiszta megtérítésével, ha a szerződés ára az ígérettevő számára nem befolyásolható lenne, a teljesítés valószínűsége pedig nem hatna az ígéret kedvezményezettje által a bizonyítás erejének növelésére fordított kiadásaira. Ez a feltevés nem állja meg a helyét, mivel egyrészt egy kevésbé megbízható szerződéses partner esetén a vállalat több óvintézkedést tesz jövőbeni kárait megelőzendő, másrészt a teljesítés valószínűségének csökkenésével párhuzamosan nő a kártérítési igény felmerülésének valószínűsége, mely ezáltal növeli a bizonyításra fordított összeg várható értékét. Továbbá nem valósághű feltevés az sem, hogy a szerződésben foglalt teljesítmény ára független az ígérettevőtől. A (2.7b) egyenletet alapul véve megállapítható, hogy az elmaradt haszon tökéletes megtérítése – képlettel kifejezve a D= Rp (y) – Rnp (y) – nem eredményez teljes mértékben hatékony állapotot. Mivel az ígérettevő által az óvintézkedésekre fordított kiadások nemcsak közvetlenül a teljesítés valószínűségének növekedésére hatva fejtik ki hatásukat, hanem közvetetten, a bizonyítási költségek csökkentésére gyakorolt nyomással is, ezért az ígérettevők számára nem jó ösztönző a tökéletes kompenzáció intézménye.
Ezek a költségek egyrészt az alkalmazott nemzeti bírói gyakorlat szigorától, másrészt a bizonyítékok beszerzésének körülményeitől függnek. Ezek a költségek a következő módon csoportosíthatók pre- ill. post-költségek. Pre-költségeknek tekinthetők a teljesítést megelőző költségek, mint például minőségtanúsítás. Ezek a költségek a szerződéses árban természetes kalkulációs elemként szerepelnek. A post-költségek a kártérítés mértékének a nemteljesítést követő becslését szolgálják. A jelen dolgozatban felvázolt modell azt sugallja, hogy ezek a költségeknek sem szabad esetlegesnek lenniük (pl.: utólagos minőségtanúsítás), azoknak az árba be kell épülniük, illetve a kártérítés megítélésekor figyelembe vételük szükséges.
A II. fejezet összefoglalta a tökéletes kompenzációnak az elméleti feltevések között létrejövő ösztönző hatásait, majd kitért az elmaradt haszonnal kapcsolatos bírói gyakorlatra. A fejezet végén sor került az elméleti okfejtésnek a gyakorlat fényében történő újragondolására, az elméleti koncepció gyakorlatorientált megközelítésére.
Befejezés
A jelen dolgozat arra kívánt rávilágítani, hogy a tökéletes kompenzáció hatékony volta sérülhet, ha a bizonyítási eljárás költségei számba vételre kerülnek. Az ígérettevő óvintézkedésinek mértéke nemcsak a teljesítés valószínűségét módosítja, hanem kihatással van az ígéret kedvezményezettjének magatartására is. Ily módon megváltoztatja egyéni optimalizálásának folyamatát, ami ahhoz vezet, hogy a tökéletes kompenzáció veszít hatékonyságából.
Jelen dolgozat kísérletet tett a bizonyítás költségvonzatának kártérítési modellkörnyezetbe való beillesztésére. A bizonyítás mértékének szigora mellett ugyanakkor a modell további kiterjesztése szükséges tekintettel a bizonyítási folyamat időigényére, melynek relevanciáját alátámasztja, hogy egyes bíróságok a bizonyítási időtartam költségességét kamat megítélésével ismerik el.
Hivatkozásjegyzék
Cooter, R. & Ulen, T. (2005). Jog és közgazdaságtan. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
Lloyd, R.M. (2010). The Reasonable Certainty Requirement in Lost Profits Litigation: What it really means. The Tenesse Journal of Business Law, 12, Letöltve: 2011.05.01. http://trace.tennessee.edu/transactions/vol12/iss1/2
Mahoney, P.G. (1999). Contract remedies: general. Virginia Law Review. Letöltve: 2011.05.01., http://encyclo.findlaw.com/4600book.pdf
UNCITRAL. (2008). Digest of case law on the United Nations Convention on the International Sales of Goods. New York: UN Publication. Letöltve:2011.05.01, http://www.uncitral.org/pdf/english/clout/digest2008/article074.pdf
Irodalomjegyzék
Kahnemann,T. &Tversky,A. (1979). Prospect Theory: An Analysis of Decision Under Risk. Econometrica, 47(2), 263.o.-292.o
Gulyás Attila
attiguyas@gmail.com
