Felzárkózás
A 19. század utolsó évtizedei az evezés – mondhatni – demokratizálódásának korszaka hazánkban. Újabb hullámban születtek a polgárságot, a középosztályt, az értelmiséget (egyetemistákat) is tömörítő polgári egyesületek (Hunnia 1883, Neptun 1884, Pannonia 1884, Temesvári Csónakázó Egylet 1886, “Maros” Aradi Evezős Egylet 1890). A klubokban egyaránt űzték a – ma úgy mondanánk szabadidős – túraevezést, mint az élversenyzést. 1863-ben Birly István és Rosti Pál az Északi-tengertől Pestig evezett; útjukat saját készítésű metszetekkel illusztrált útibeszámolóban örökítették az utókorra (Csolnak-Út Rotterdamtól Pestig címmel, a címlapot Lotz Károly rajzolta). A Hunnia Evezős Egylet négy tagja 1885-ben megismételte Széchenyi útját a Fekete-tengerig (evezésükről nagyméretű művészeti alkotást őriz a Sportmúzeum). A sportolók jó része az evezés mellett más sportágban (síelés, atlétika, kerékpár, birkózás) is jeleskedett, sőt kimagasló eredményeket ért el. Több klub külföldről, elsősorban Angliából szerződtetett trénereket; a sportban akár mozgásra, akár eszközre használt kifejezések is mind angol nyelven honosodtak meg.
A magyar versenyzők az 1880-as évek elejétől kezdve részt vettek és sikeresen szerepeltek külföldi, elsősorban Bécsben rendezett versenyeken. 1896-ban a millenniumi rendezvények keretében mi rendeztünk nemzetközi versenyt (először a sportág történetében), melyet I. Ferenc József magyar király is meglátogatott, s melyen nyolcasban a Neptun Evezős Egylet csapata legyőzte a bécsi Pirat legénységét. A 20. század első éveinek kiemelkedő evezős-egyénisége Manno Miltiades, a Pannónia versenyzője, Magyarország, Ausztria és Csehország többszörös egypárevezős bajnoka volt, aki 1906-ban a Henley Royal regattán is győzni tudott. Olimpián 1908-ban Londonban állt rajthoz először magyar csapat, nyolcasunk az előfutamok során, az egypárevezősben induló Levitzky Károly a döntő előtti futamban kiesett a versenyből. 1910-ben – meghívásra – indultak először férfievezőseink Európa-bajnokságon, ahol a nyolcas legénysége mindjárt bronzérmet szerzett.
Hivatalosan 1913. január 1-jén a MEEOSZ, amely ekkor már 26 tagegyesülettel rendelkezett, belépett a nemzetközi evezős szövetség (FISA) tagjai sorába (hatodikként az európai országok között)! Az első világháború hamarosan véget vetett a békés éveknek, s bár a háború első évei alatt zajlottak az edzések, versenyek, a háború rendkívüli módon megakasztotta a fejlődést. A harctéren elesett versenyzők az egész evezős társadalmat megrendítették, ráadásul a trianoni békekötést követően mint vesztes országot a FISA-ból is kizártak.
Az élvonalban
A két világháború közötti évtizedekben emelkedett a magyar evezőssport a nemzetközi élvonalba. A háború utáni első Európa-bajnokságon 1921-ben a kizárást követően a rendező Hollandia meghívására, még csak a FISA külön engedélyével rajtolhattunk; nyolcasunk elnyert ezüstérme biztató jel volt a jövőre. Az EB-t követő kongresszuson – holland javaslatra – visszakaptuk FISA-tagságunkat. A nemzeti szövetség neve 1923-ban Magyar Evezős Szövetségre változott. A MESZ 1926-ban rendezett először Vidék-bajnokságot, kifejezetten a vidéki klubok versenylehetőségeinek növelésére, a vidéki evezés inspirálására.
Az 1930-as esztendő hozta meg az áttörést, amikor is a franciaországi Liége-ben rendezett EB-n egypárevezősben Szendey Béla Európa-bajnok lett, aki a korábbi EB-ken két ezüstéremmel már ostromolta a trónt. 1938-ig 10 arany- (egypár- és kétpárevezősben, kormányos és kormányos nélküli kétevezősben, négyesben és nyolcasban), 10 ezüst- és 8 bronzérmet nyertek férfisportolóink. 1932-ben a Boday Pál–Kauser István kétpárevezősben, 1933-ban Götz Gusztáv–Machán Tibor kormányos nélküli kettesben győzedelmeskedett. Győry Károly és Mamusich Tibor 1935-ben kormányos nélküli, 1933-ban és 1934-ben kormányos kettesben (Goreczky László ill. Molnár László kormányzása mellett); 1932-ben kormányos nélküli négyesünk (Bartók László, Gyurkóczy Károly, Szabó László, Török Zoltán) ért elsőként a célba. Különleges sikersorozatot produkált nyolcasunk, három egymást követő évben (1933, 1934, 1935) is EB-aranyéremmel tértek haza. Nem meglepő tehát, hogy az 1909-ben az Európa-bajnokságon legeredményesebb nemzet számára alapított Glandaz-díjat 1932-ben, 1933-ban, 1934-ben és 1935-ben is elnyerték a magyar evezősök!
A magyar evezés színvonalának elismerését jelentette, hogy 1933-ban Budapest rendezhette az Európa-bajnokságot, 1935-ben (a Pázmány Péter Tudományegyetem 300 éves jubileumának tiszteletére) a Főiskolai Világbajnokságot. A sikeres lebonyolítás mellett mindkét versenyt 3 aranyéremmel tették emlékezetessé versenyzőink a maguk és a nagyszámú dunaparti néző számára. A fentiek után az 1936-os berlini olimpián elért negyedik és ötödik helyezés csalódást okozott.
Ugyanezekben az években indult meg hazánkban a női evezés, mert bár nők versenyzésére már az 1894. évi szegedi versenyen, s az azt követő években sor került, az első női evezős egyesület “Juventus” Első Hölgyevezős Club néven 1935-ben alakult meg, 31 taggal, egy négyes és egy nyolcas hajóval, s a Neptun Evezős Egylet vízitelepét használva.
A második világháború kitörésének híre az amszterdami EB-re utazni készülő csapatot a pályaudvaron érte utol, a verseny elmaradt. A háború évei alatt – az 1940. év kivételével – a hazai oszágos bajnokságot megrendezték ugyan, de a mezőny, s így a versenyek színvonala jelentősen csökkent. 1940-ben az ún. bécsi döntés nyomán a Szatmári Sportegylet Evezős Osztálya és a Marosvásárhelyi SE Ev. Osztálya a MESZ tagjai sorába került. 1943-ban a MESZ kiadta első hivatalos szakkönyvét “Az evezés kézikönyve” címmel, és elkészült az első hazai evezős oktatófilm is – a kétszeres EB-győztes dr. Ballya Hugó szakmai irányítása mellett. A mostoha körülmények között így ünnepelte a Magyar Evezős Szövetség 1943-ban fennállásának 50. évfordulóját.
